Úton az érettség felé

Nagylányom lassan "érett" lesz. A család pedig izgalom érett lett az érettségi miatt.

Tyúkudvar

Annyira egyet értek veled és a többi hozzászólóval is, de nem tudok kommentelni,  lehet hogy én nem értek hozzá.

Szóval, már azt korábban is írtam, hogy a háztáji gazdálkodás nem abból áll, hogy kihelyezünk x db állatot, és abból élj meg önállóan. Ahhoz kell tapasztalat, de legalább fogékonyság ahhoz, hogy ezt elérjük. Azonkívül, akinek az "infrastruktúra" (víz, föld), és az akarat hiányzik, annak hiába adnak bármit, nem tudja tovább vinni.

Március 15.

A ráhangolódás nem volt nehéz. 13-án Zsófit és még pár ilyen kis törpét (1-2 osztályosokat) vittek Győrbe, nem tudom milyen versenyre, de a 20 csapatból aranyérmet szereztek szivacskézilabdában. Amikor hazaérkezett gyakorlatilag attól három napig nem vette le az aranyérmet a nyakából, pedig előtte nagyon félt, és borzasztóan "bénának" érezte magát. Mi ott tartottunk, hogy meg kell nyugtatni a gyereket, és mindegyikünk őszinte bevallást tett, hogy ha a mi génjeit örökli, akkor bizony nem is lesz a gyerekből semmilyen labda fenomén. (sőt). Hála Istennek ez most egy kis önbizalmat azért adott neki.

Aznap este itthon a Pápa választást néztük, és meg mondom őszintén, igaz, hogy titkon reménykedtünk, hogy magyar lesz a következő pápa, de ennek a döntésnek is nagyon örültünk. Az új Pápa szimpatikusnak látszik, és remélem sok ideje lesz megvalósítania mindazt amire felkészült.

A fekete leves utána jött. Két hóvihar is volt az idén télen itt a környéken. Volt, hogy lezárták a várost, de időben leterelték az utakról a kamionokat, időben lezárták a városokat. Nekünk ez is okozott fejfájást, de mégis megtudtuk oldani, mindenki hazajutott, még akkor is ha kilométereket kellett gyalogolni a hófúvásban egyik-másikunknak, de ez ami most történt az minden eddigit felül múlt.

Csütörtökön mindenki elindult, ahogy tudott a szokásos módon. Ilyenkor a férjem - aki egy egyszerű beszerző egy öt csillagos szállodánál - akár fúj, akár nem el kell indulnia Budapestre. Amikor elindult semmi nem mutatta, hogy mi fog történni. A szél fújt, a hó szállingózott. Pesten esett az eső. Amikor elindult du.4- órakor, semmi nem mutatta, semmi nem mondta, hogy nem fog tudni haza jutni. Óvatosságból nem ment a Bakony felé, mert az mindig gázos, de gondolta az autópálya a biztos pont, azt biztos hogy takarítják, akármilyen időjárás van is az országban. Hat órakor telefonált, hogy dugóba kerültek Tatabánya után (megjegyzem, hogy én már előtte könyörögtem, hogy keressen inkább szállást Tatabányán vagy még előbb, de mindig azzal poénkodik, hogy az én jogosítványomban egy hópihe is be van jelölve, hogy akkor már nem tudok vezetni, ha le esik az első hópehely), ekkor még senki nem sejtette, hogy innét se tőled, se hozzád.
Amikor 11 órakor telefonált, hogy még mindig ugyanott állnak, mint hatkor, akkor engem fogott el a pánik. Szerencse a szerencsétlenség mellett, hogy nem benzines autóban ült, ahonnét pár óra alatt kifogyott volna a benzin, hanem dízelesben, és egész éjjel tudott fűteni. Én ezt nem tudtam, és kétségbeesetten próbáltam telefonálni, hívtam a főnökét, akivel nem tudtam beszélni, sőt úgy tűnt, hogy fel sem fogja senki, hogy mi történik. Azóta már tudom hogy miért reagáltak olyan közömbösen, és nem az ő hibájuk. Gyakorlatilag senki, - legalábbis akit én országosan el tudtam érni. nem foglalkozott azzal, hogy mi történik az autópályán, ott, ahol kamerák vannak felszerelve, és más lehetőségek is vannak arra hogy tudják, hogy mi történik -
Amikor még éjfélkor beszéltünk egymással, én azzal voltam elfoglalva, hogy a legközelebbi városban álljon, le és keressen szállást. Azt álmomban sem gondoltam, hogy másnap délelőttig, amikor már az internetet és a médiát is - végre - elöntötte a pánikba került emberek üzenetei addig nem lesz semmi intézkedés. Reggel ahogy beszéltünk, kérdeztem, hogy mi történt éjszaka, mondta, hogy ők fűteni tudtak, de ennivalójuk gyakorlatilag minimális, vizük van, pisilni az autó mellett tudtak, úgy hogy nagy baj nincs,én mint kívülálló nem értettem semmit. Akkor kezdtek a híradásokban foglalkozni az autópályákon rekedtekkel. Azon nyomban megindult a civil segítés - ebből csillagos ötösre vizsgázott a sokszor lefikázott magába forduló magyar emberek sokasága -, de a párom szerint addig semmiféle segítséget, egyáltalán valamiféle információt nem kaptak. Annyit tudtak meg, hogy a Közútkezelőtől átvette az irányítást a Katasztrófafédelem, és majd jön a segítség. Jött is a melegedő busz. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy ugye van a vészhelyzet a Győr felé menő sávban. A másik sáv eddig lezárva, oda érkezik a busz, ahol a sofőr nagykabátban, sapkában. A bajba jutott autósok között bozótos, szalagkorlát, bozótos, szalagkorlát, és ha átjutottál, közben megindították a visszafordított autósokat, akik akár 100-al száguldanak el. Miután 400 akadályon átjutottál, az életedet kockáztatva a száguldó autók között átmentél a pálya másik oldalára, felszállhatsz egy hideg buszra, ahol semmi élelem, semmi ivóvíz.
Én aláírom, hogy a Belügyminiszter szerint sok állampolgár valószínűleg nem volt felkészülve erre a helyzetre, de azért az vesse rájuk az első követ akit azt gondolta volna, hogy a legnagyobb vészhelyzet egy országos autópályán, március 15-én, Magyarországon, a 21-században következik be.
Ha mindenkinek olyan okosnak kellett volna lennie, hogy előre következtessen egy időjárási jelentésből - más ugye nem nagyon volt -, akkor megkérdezem, hogy miért kellett még csütörtök reggel - sőt még délben is - a kamionokat felengedni a pályákra, vagy egyáltalán be engedni az országba. Ugyanis semmi nem történt volna, ha a személyautók tudnak folyamatosan haladni, és a kamionok nem a belső sávban utaznak. Úgy gondoltam eddig, hogy az autópályán felszerelt kamerák ezt is látják, nem csak a matrica nélkül utazókat.
Szóval, azt hiszem nem csak az átlagember nem gondolkodott előre - aki ugyebár nem mindig gondol arra, hogy ez ma még megtörténhet, és ráadásul nem kap semmi információt az utakról időben - de azok sem akiknek a feladatuk lett volna.
Visszatérve a saját történetünkre. Péntek délelőtt amikor beszéltünk, akkor még semmi nem történt. Reggel kilenc órakörül húzott el egy rendőrautó, később láttak csoportba verődve rendőröket, akik semmiféle tájékoztatást nem adtak. Volt szolgálaton kívüli rendőr is a veszteglő autósok között akik elmondták, hogy próbálnak segíteni, de információjuk nekik sincsenek.
Ezután jöttek a melegedő buszok, és az SMS a Belügyminisztériumtól. Az elsőt az itthon lévő nagylányom kapta, később a nagymama, aki ijedten hívott fel, hogy most mivan, miért írt őneki a Belügyminisztérium. Gyakorlatilag a családban csak az nem kapta meg aki valóban ott vesztegelt az autópályán.
Péntek délután amikor már átvágták a szalagkorlátot, elindultak először előre, mert az volt a cél, hogy Ausztrián keresztül el lehetne jutni, mert Bécs környéke, és később Bucsu, és Szombathely járható. Csak éppen pár kilométer után rá kellett döbbenniük, hogy nincs tovább. Vissza kell fordulni. Hogy miért nem tették meg korábban. Ugyanis azt a tájékoztatást kapták, hogy visszafordítják őket Pest felé, de csak Tatabányáig, ahol melegedhetnek, de a Védelmi Bizottság március 18-ig lezárta a várost. Ez vasárnap, ha addig hétágra kisüt a nap akkor is?
De ekkor már vissza lehetett jutni Budapestre is. Ott éjszakázott a férjem is és ismerősünk is, és megjegyzem, hogy egyik se felelőtlenül, nyaralás, vagy szórakozás céljából indult el, hanem egyik a munkája miatt, a másik egy szomorú családi esemény miatt.
Szombaton reggel a Bakonyon keresztül jutottak haza, - ami tudvalevőleg a legnehezebbem járható utak egyike, ha extrém időjárási viszonyok vannak - , mert az M1-es - az autópálya - még mindig nem járható.
Ja és közben volt egy március 15-e. A fiam, aki gyakorlatilag a külvilágot a számítógépen keresztül érzékeli, tegnap este jött, hogy most ez igaz, hogy március 15-én az osztrákok segítenek a bajbajuttokon, küldenek hókotrót, nyújtanak nemcsak élelmiszerben segítséget, de próbálják megnyugtatni azokat is akik még mindig vesztegelnek. Nem tudom, hogy ez mihez vezet.
Én egyszerű embernek tartom magam, de kérdem, hogy aki nem az, hanem meg bízták ennek az országnak az ilyen helyzetekben történő helytállására, az nem ugyanazt a valóságot tapasztalja?

Nehéz év vége, és még nehezebb év kezdet

Hosszú idő eltelt amióta nem írtam ide. Karácsonykor nem igazán volt időm, szinte minden szombaton volt egy disznóölés a családban, csak a rohanás volt. Januárban próbáltuk összeszedni magunkat, törtük a fejünket a nagylány továbbtanulásán, aki felvételi kellős közepén elvonult sítáborba, gyakorlatilag én küldtem be a felvételijét.

Február 17-én pedig pótolhatatlan veszteség ért bennünket. Apósom 79. évesen elhunyt. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra ment el. Soha nem volt beteges, bárkivel fel vehette volna a versenyt a munkában, fizikailag a koránál fiatalabb volt. A szíve sem volt beteg, de most mégis feladta. Nagyon nehéz lesz nélküle, nemcsak a gyerekeinek, családjuknak, hanem különösen a feleségének. 52 évet éltek együtt.

Amikor két éve apukám meghalt, utána sem tudtam igazán írni sokáig, de most megpróbálom előbb összeszedni magamat. 

A gyerekek is nehezen viselték, a nagyok először csak meredtek maguk elé. Viki a temetés előtti napon írt kis-érettségit, Ő akkor sírta el magát, mert a novella amit elemezni kellett nekik, hasonló témájú volt. Matyi nem tudott sírni, Ő befelé gyászolt, de látszott rajta, hogy összetört. A kicsi viszont zokogott, és az első szava az volt, hogy őneki már egy papája sincs. A férjem az első sokk után próbálta lefoglalni magát az sok elintézendő dologgal, a testvérével együtt próbálnak minél jobban segíteni a mamának. Sajnos azonban a nővére távol lakik, így a ház, a kert ís főleg az Ő gondja lesz. Most már a sajátunk mellett az én anyukámé, és az anyósom kertje is ránk vár. Ugyhogy nincsenek illúzióim, hogy milyen állapotok lesznek az idén nyáron.

Bocsánat, hogy ennyit panaszkodok, de úgy érzem, nem tudtam volna addig bármilyen más témában írni, amíg ezt nem tudom kiadni magamból.

 
2011-ben az 50. házassági évfordulójukon

Édesapám 

Iskola 2.

Tegnap megint volt szomorú nyomda. Nem értem ezt a gyereket, okos, értelmes, de néha megvadul, és akkor hiába beszél neki akárki, egyszerűen nem érdekli, csinálja tovább a hülyeségeit.
A napközis tanító néni ki van akadva, mert hiába szól, nem hallgat rá, ha szomorú nyomdát kap, akkor pedig úgy viselkedik, mint aki még büszke is rá.
Kapott otthon nagy fej mosást, próbáltuk meggyőzni, hogy nem a legrosszabb fiúkhoz kell hasonlítani, és nem muszáj azzal kitűnni, hogy a lányok közül ő a legrosszabb. De hát nem tudom ez meddig hat.
Igazából nem rossz ő, de olyan mint a kiscsikó amikor végre kiszabadul az istállóból, és nem is akar visszamenni. Nehezen tűri a kötelékeket, azt amikor megmondják neki, hogy mit is kell tenni. Kisebb korában számtalanszor közölte velünk, hogy nem akar gyerek lenni, mert mindig a szülők mondják meg, hogy mit lehet csinálni. Az iskolában most már eltűri, hogy órákon nem rosszalkodik, de az udvaron, az ebédlőben és a napköziben már nem. Nem főben járó bűnök, (pl volt egy sapkával integetés az ebédlőben), csak éppen ott tartunk, hogy már jobban észreveszik az ő hibáit mint a többiekét.

Szalagavató

Hát eljött ennek is az ideje, november 23-án a nagy lányomnak szalagavatója volt. (El se hiszem, hogy már ennyi idős - én meg ennyire öreg vagyok.)
A gyerekek ötletesek, kreatívak voltak a műsor elkészítésében, utána a vacsora és a buli pedig egyaránt jó szórakozás volt nekik is és a szülőknek is.

Az iskoláról

November közepe van, és én eddig egy szót sem írtam a gyerekek iskoláiról, az iskola kezdésekről.

Részben szándékosan, mert időt akartam hagyni, hogy minden letisztázódjon.

Most először kezdem a legkisebbel. 

Zsófinak rendhagyó módon kezdődött az iskola. Elsős lett, olyan iskolába írattuk be, ami nekünk is ismeretlen volt, mert a nagyok nem ide jártak. Hogy ennek mi az oka? Ebbe annyira nem akarok belemenni, hiszen amikor a gyerekek oda jártak én nagyon meg voltam elégedve az intézménnyel is és a tanárokkal is. Most változott. Már nem szimpatikus egyik sem. (lehet hogy tévedek, mert az új tanító néniket csak nem ismerem) A másik iskola, ahová most a kicsi jár egyházi. Korábban ide nem akartam gyereket járatni, mert emlékeztem az igazgatónő viselt dolgaira az elmúlt rendszerből (a köpönyegforgatás tipikus formája), de ő mostanra már nyugdíjba ment. Az elsős tanítónéniket mindenki a város szinte legjobb tanítóinak tartja. Eddig egyetértek velük.

Zsófinak az első hetek nem voltak könnyűek. Nehezen értette meg, hogy itt már nincs olyan nagy szabadság mint az óvodában, nem lehet óra közben mászkálni, beszélgetni. Kapott is a második héten két szomorú nyomdát, az egyiket beszélgetésért, a másikat mert a tornazsákjával püfölte a fiúkat. Hát mit mondjak, kicsit korainak tartottam, mert hogy még nem értették meg a gyerekek a szabályokat, másrészt pedig ha belegondolok harminc gyerek mellett nem lehet hagyni, hogy mindenki azt csinálja amit akar.
Az első házi írás is sírásba fulladt, mert színezni kellett, és a kisasszonynak nem fűlött hozzá a foga, közölte, hogy ő utál színezni, és nem fogja megcsinálni, festeni szeret (ez igaz is, az óvodában sem szeretett színezni). Aztán megcsinálta, sőt most hogy már nem kötelező, otthon is gyakran előszedi a színes ceruzáit. Amióta elkezdtek tanulni, nincs vele semmi baj, érdeklik a számok, a betűk, szerintem, mint valami rejtvényt, úgy fogja fel. Nem tanítok neki semmit előre, sőt az igazat megvallva gyakorolni is általában csak hétvégén szoktunk, mert a napköziben megírják a leckét, és átismételik az anyagot, és este hat után már nem fogom kínozni a tanulással, ha egyébként nincs vele gondja.
Az első fogadó óra is megvolt. (nem vagyok egy fogadóórára járogató anyuka, de az elsőre azért elmegyek) A tanító néni megdicsérte Zsófit, mert okos, és érdeklődő gyerek, egyedül a száját kellene néha csukva tartania amikor kell. De szerinte szeptember óta sokat változott, már nem olyan szertelen. Azt csak én teszem hozzá, ha a gyorsasága is fejlődne, akkor tényleg nem lenne semmi gond. Nem a tanulásban lassú, hanem például az öltözésben. Ha valamit mondunk neki, akkor csak sokadjára foglalkozik vele, mert közben teljesen más foglalkoztatja.
Az egyetlen ami kiverte a biztosítékot nálam, a tegnapi-tegnapelőtti egészségnap volt. Hétfőre az volt a házi feladat, hogy a gyerek rajzoljon egy olyan rajzot, amin azt ábrázolja, hogy mit tesz hétvégén az egészsége megőrzése végett, vagy készítsen gyümölcs-zöldség szobrot. Mi az előbbit választottuk, mert most pont szombaton volt lovagolni, és azt rajzolta meg. Természetesen az ő kis elsős szintjén. Reggel szembesültem azzal, hogy az anyukák büszkén tolattak be a gyümölcs szobraikkal, amikben a gyerekek keze nyomát csak nagyítóval lehetne látni. Elkeseredtem, mert rögtön sajnálni kezdtem a gyerekemet, hogy az ő anyjának ez eszébe sem jutott, de ha jutott volna, akkor sem lenne előbbre, mert ez a fajta kreativitás mérföldekre van tőlem. Aztán a Zsófi közölte velem, hogy ez a rajz tök jó, és gyönyörű, és úgy vettem észre, hogy a tanító néni is tisztában van a helyzettel, és ő is és én is tudjuk, hogy a házi feladatot nem az anyukáknak adják fel.
Ma reggel nyílt nap volt, az első két órára lehetett bemenni, választani kellett, mert kevés volt a hely. Mi a matekot választottuk, Zsófi kérte, mert hogy ott ő ügyesebb. Tényleg az volt, szépen jelentkezett, és hibátlanul megoldotta a feladatokat. Azt meg tudtam állapítani, hogy "erős" osztályuk lesz, mert szinte minden gyerek értelmes,okos, nyitott, de éppen ezért sokat kérdező, jelentkező (ha jelentkezik már mondja is a megoldásokat, amiről még a Zsófi is a leszokás állapotában van), eleven is,
Mindent egybe vetve, eddig még nem bántam meg hogy iskolát váltottunk, és szerencsére a lányom is jól veszi az első akadályokat.

Egy hír hallatán

Tegnap olvastam a hírek között, hogy elköltöztetik a Csodák Palotáját. Ennek kapcsán emlékeztem vissza, hogy idén március 15-i hosszú hétvégén hol is voltunk. Sógornőméknél töltöttünk el három napot Gödöllőn. Az utat vonattal tettük meg, ami nem kis kaland gyerekkel közel öt órán át. De a lényeg, hogy a

A Csodák Palotája az a csodák palotája.

Örülök, hogy nem hagytuk ki, és még a nagyoknak is jó program volt. Bár az elején egy kicsit be pánikoltam, mert a legkisebb vagy két másodpercig figyelt valamire, és már futott is tovább. Nem tudtam eldönteni, hogy nem érdekelte azért, vagy azért, mert nagyon is érdekelte.

Itt minden esetre elmélyülten figyelt.

Sőt még apuka is remekül szórakozott.

A nagy lány és fiú persze külön utakon jártak, csak néha sikerült megpillantani őket.

A Csodák Palotája után még meg szerettük volna nézni a Közlekedési Múzeumot is. Oda értünk egy órával a zárás előtt. Hát nem voltunk éppen elkényeztetett látogatók enyhén szólva sem. Jártam már párszor múzeumban, de ennyire még nem néztek ki sehonnan se. Mérgemben nem is fényképeztem, pedig voltak jó dolgok.

Idén is volt Falunap

A most már hagyományosnak számító Falunapot az idén is megrendezték, volt most is díszítő szakkörös kiállítás, és főzés is, igaz most nem verseny, csak eszem-iszom.

Pár kép a kiállított csodaszép alkotásból. (a fotók nem túl profik, én fényképeztem)

 Erről később talán tudok egy teljesebb képet is feltenni.

Régi pólókból készült szőnyegek:

Egy igazi művészi alkotás.

 A kukta.

 A kukta íjászkodik.

 Zsófi a légvár ördöge.

A szőnyeg amit én kaptam ajándékba az Anyukámtól, aki a szakkör vezetője (és főleg a motorja).

A munkáit itt lehet megnézni

Amikor még őszintén tudunk lelkesedni

A hét végén a városban motoros találkozó, felvonulás és bemutatók voltak. Személy szerint engem nem nagyon érdekelt, de gondoltam a gyerekeknek biztosan élmény lesz. Elindultam a három gyerekkel motorokat és motorosokat nézni. A két nagy hamar lerázott, mondva hogy várják őket a barátaik, de Zsófi velem maradt. 

Nem bántam meg, hogy elmentünk, de nem is annyira a motoros felvonulás miatt (persze az is nagyon szuper volt), hanem azért mert a 7 éves lányomat úgy hallottam szurkolni, lelkesedni, ahogy csak egy gyerek tud. Teljes szívével, a maga komolyságával, de a felnőttek számára bizony szokatlan hevességgel.

A motoros kaszkadőr bemutatója alatt a legszolidabb megjegyzései ezek voltak:

- Nem igaz mit csinál! Ez az Mókus (ő a főszereplő)! Ez megbolondult! Anya, az Isten megáldotta ezt az embert, hogy még nem esett le!

Mellette folyamatosan tapsolt, és sikongatott. Először kicsit furcsán éreztem magam, és óvatosan körül néztem, hogy ki hallja, de aztán rájöttem, hogy a sok "kőarc" között a gyerekem a legőszintébb.

Révfülöp

Jócskán lemaradtam megint a bejegyzésekkel. Annyi minden történt, hogy elhatároztam, a legfrissebbel kezdem, és ha sikerül akkor majd a korábbiakra is visszaemlékezem.

A múlt hetet a Balaton mellett töltöttük. Korábban, amikor a "nagyok kicsik voltak" sok nyaralás Révfülöpön telt el. Pár éve elhatároztam, hogy kimozdítom számítógépen szocializálódott gyermekeimet, és elmegyünk Magyarország olyan részeire, ahol ők még nem jártak. Azt vettem ugyanis észre, hogy míg az én gyerekkoromban az osztálykirándulások révén sok-sok helyre eljutottunk (különösen középiskolában), most csak a megszokott helyekre viszik a gyerekeket. Például Pécsett már kb. 3-szor volt mindegyik.

Ezért egyik évben Kaposvár környékét, másik évben Hortobágy és Debrecen, tavaly pedig Szeged, Mórahalom, Kiskőrös volt a cél. Különösen az utóbbi kissé botrányosra sikerült, és közöltem velük, hogy mind a hárommal képtelenség együtt kirándulni. Meglepetésemre igazat adtak, és a fejemhez vágták, hogy ők bizony vízparton éreznék jól magukat, és milyen jó volt amikor kisgyerekként a Balatonnál nyaraltunk. Ezért aztán nem volt más választásom, a családi béke megóvása miatt, minthogy idénre is lefoglaltam a nyaralót egy hétre.

Szerencsére amikor mentünk még kánikula volt, sőt pár napig még túlságosan is meleg volt. Odafele vonattal mentem a három gyerekkel, mert a férjem csak később tudott jönni, de a tesóm is velünk volt a lányaival pár napig. Pont aznap volt a Balaton átúszás, és mi rögtön a mólón találtuk magunkat, ott bámészkodtunk, alighogy odaértünk. Az első öt nap fürdőzéssel és semmit tevéssel telt el. Bár azért történt más is. Apuka gyerekkora óta horgászik, és a Balaton a nagy szerelem. Az idén sem hazudtolta meg magát, kezdésnek fogott egy több mint öt kilós pontyot.

Később azonban nem volt ilyen szerencsés, egy fürdőszobai balesetben valószínűleg eltört a lábujja, mert még most is sántít, persze orvoshoz nem volt hajlandó menni.

A borús idő csütörtökön jött be. Hosszas tanakodás után elhatároztuk, hogy körül nézünk Tapolcán.

A Malom-tó, ahol sajnos már nem lehet csónakázni (én nem annyira bánom).

Hová tűntek a pontyok?

Pár példány még maradt.

Teljesen véletlenül kikötöttünk a Tavas-barlangnál. Rájöttünk, hogy a legkisebb még nem járt ott, ezért beálltunk a sorba a pénztár előtt. Egy óra elteltével le is jutottunk a barlangba.

A két nagy külön csónakban.

Később a fiam közölte, hogy többet nem fog a nővérével együtt csónakázni, mert amikor nem tudta miért nem megy a csónak, kiderült, hogy a tesó mindkét kezével kapaszkodott a sziklákba. (persze csak irányba akarta tartani a csónakot)

Itt már száraz lábbal lehetett a barlangban megállni.

Sajnos már pénteken nem lehetett fürdeni, megjött a hideg front, ezért csak pulóveres képek készültek, mert amíg jó volt az idő, a strandra elfelejtettem levinni a fényképezőgépet.

A mólón (direkt vágtak ilyen arcot, nehogy jól sikerült kép legyen).

Vadkacsás kép nem maradhat el.

Szombaton reggel aztán haza felé vettük az irányt, lemondva a mindenféle "haza felé menet még ezt nézzük meg" dolgokról, mert ott tartottunk, hogy a sok holmi mellett lehet hogy mi magunk be se férünk az autóba. (Miért van az hogy nem csökken a cipelni való mennyisége, mire elindulunk, hanem inkább növekszik?)

Persze előtte még játszottunk, egy "kuka kommandósat", mert voltak olyan jók  a szemétszállítók, hogy a kukából csak a fele szemetet ürítették ki, konténert pedig égen földön nem találtunk.

Minden egybevetve, olyannyira jól érezte magát mindenki, hogy felvetődött, néha lemehetnénk egy napra is, csak úgy vonattal akár.

A kert, a víz és a forint esete

Bírom amikor azt mondogatják különböző fórumokon, hogy a falun élő emberek ha szegények, vagy elveszítik a munkájukat miért nem csapnak át önellátó üzemmódba. Hiszen van föld, esetleg még vetőmagot is adnak. Csak el kell vetni, és utána lehet a kertből az ételt "learatni".

Hát kérem szerencsére nekünk (még) mindkettőnknek van munkája, úgyhogy nem annyira létszükséglet, de mióta beköltöztünk mindig is volt konyhakertünk. Minden évben ültettünk legalább zöldséget, sárgarépát, hagymát, salátát stb. Az idén különösen lelkes voltam a tavasszal, a tavalyi kudarc után ismét palántáztunk paradicsomot,  paprikát. Lett karalábé, zeller, sóska, spenót. Eddig viszonylag rendben is ment minden, ha nem számítjuk azt, hogy munka után a millió más feladat mellett a kertet is rendben kellene tartani. (Akkor szoktam a legjobban parázni és viharsebességgel gyomlálásba fogni, amikor olyan rokon látogatott meg, akiről tudom, hogy egyetlen szál gaz sincs a kertjében.) De most azt hiszem befuccsol az egész. Az ok a víz, illetve a hiánya. Van egy régi kutunk, ami sajnos köves, nincs lecsövezve. Nem szüntettük meg, pontosan azért mert a kertet öntözni pont megfelelő. Igen ám, de amikor ilyen aszályos időszak van, a kút kiszárad. Megkotorni életveszélyes, lemenni bele senki nem mehet. Marad tehát a vezetékes víz. Így gyakorlatilag termelünk aranyáron paradicsomot, paprikát. Ami vízdíjat fogunk fizetni, azon az áron "egy szekér" paradicsomot lehetne venni. Az, hogy kutat fúrassunk, egyenlőre még csak ábránd, ennek is több tízezer forint akadálya van. Öntözés nélkül azonban nem fog semmi teremni, csak kínlódnak a növények. (diónyi karalábéink talán lesznek).
Szóval csak azt akartam mondani, hogy a kert sem ad ingyen élelmiszert.

Csonttörés utógondozása

Múlt csütörtökön levették Zsófi lábujjáról a sínt. Ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna még idegesebb lettem. Ugyanis a doki közölte, hogy még száz százalékra nem forrt össze, de rögzítést már nem igényel. Viszont nagyon figyeljen rá, óvatos legyen, nem szabad futkosni, biciklizni, és egyáltalán maradjon a fenekén.

Magyarázza ezt meg valaki egy hétévesnek. Csak egy halk kérdés, ha még elmozdulhatnak a csontok, akkor miért kellett levenni a sínt.

Úgy veszem észre, azért a kislány többé-kevésbé, de megfogadta a tanácsot, nem futkos, csak rollerezik.

Az óvodának vége, beköszöntött a szünidő. Tegnap este már elkezdődött a: "Senki nem játszik velem. Mondd meg a tesóimnak, hogy játszanak velem." műsor, ami azt jelenti, hogy unatkozik, a nagyok meg menekülnek előle.

A rossz kotlós

Az idén március közepe óta folyamatosan megy a keltető. Az első adagból nem túl jó arányban, de egészséges kiscsibék keltek ki. Ma már szép nagyok, élénkek. Most megy a harmadik széria.

Közben elkezdett kotlani egy kopasz nyakú tyúkom. Sokáig nem ültettem meg, hagytam magam lebeszélni. A párom szerint a keltető sokkal kisebb macerával jár, az a napi két tojás forgatás nem visz el sok időt, és egyszerre akár 80-90 tojást is  bele lehet tenni. Egy darabig hallgattam rá, de aztán el kezdtem győzködni, szeretném megpróbálni, mert roppant kíváncsi vagyok, sikerül-e kotlóssal keltetni a kiscsibéket, és különben is milyen aranyosak amikor ott szaladgálnak az anyjuk körül. Végül is sikerült, megültettük a kotlóst 17 tojással.

Amíg otthon voltam a szüleimnél, szinte minden nyáron keltek csibék, így nem volt ismeretlen a művelet. Kerítettem két kosarat, és megültettem a tyúkot. Arra emlékeztem, hogy minden nap lehetőleg ugyanabban az időben kapjon enni, inni, és tudja elvégezni a dolgát.

Két napig ment is simán, de a harmadik nap észrevettem, hogy van tojás ami hideg, amikor leveszem enni. Aztán negyedik nap kinyitottam az ablakot (zárt helyiségben volt a tyúk), mert kicsit büdös volt. Valószínűleg nem volt szerencsés dolog, talán zavarta a kintről beszűrődő hang, mert amikor lementem hozzá, kinn csücsült a kosár tetején. (Fogalmam sincs hogyan jutott ki). A tojások kihűltek, de még nem vettem ki alóla őket, mert talán csak rövid időre hagyta ott, és még helyre hozható.

Másik nap találtam egy csomó összetört tojást, gondolom, amikor kiszabadult, széttaposta őket. Most van 13 tojás, egy-egy rendszeresen a tyúk mellett van, nem alatta, és nekem kezd elegem lenni, mert már nem bízok benne, hogy valaha is lesznek ebből csirkék. De még van bő másfél hét.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ha az elején megültetjük, nem várunk vele heteket, lehet, hogy jobb kotlós vált volna belőle (legalább egy minimális igazam legyen...).

A bűnös

Május 31-június 2.

Nagyon szomorú hétvége volt ez. Pontosan egy éve, 2011. május 31-én halt meg az Apukám, június 2-án volt a temetése. Nagyon beteg volt már egy ideje, mindig kevesebb lett az ereje. Tavaly tavasszal már nem akart visszamenni a kórházba. Anyu ápolta az utolsó pillanatig. Nem idegen helyen halt meg, hanem az otthonában, a szerettei között.

Mindannyiunknak hiányzik.

Ovis ballagás

Pénteken a legkisebb is elballagott az óvodából (bár még majdnem egy hónapig járnak). Többé nem lesz óvodás gyermekem. Valószínűleg - a tapasztalatok alapján - mindketten vissza fogjuk sírni ezeket az éveket.

A műsor nagyon jó volt, ügyesek voltak a gyerekek, tökéletesen tudtak minden verset, éneket.

Sajnos a Zsófi csak a kis széken ülve követhette a többieket, de egy mondókát, éneket sem hagyott ki, együtt "harsogta" a többiekkel.

Kép az óvónénikkel

 

 ez a "nem akarom, hogy lefényképezz" nézés