Az iskoláról

November közepe van, és én eddig egy szót sem írtam a gyerekek iskoláiról, az iskola kezdésekről.

Részben szándékosan, mert időt akartam hagyni, hogy minden letisztázódjon.

Most először kezdem a legkisebbel. 

Zsófinak rendhagyó módon kezdődött az iskola. Elsős lett, olyan iskolába írattuk be, ami nekünk is ismeretlen volt, mert a nagyok nem ide jártak. Hogy ennek mi az oka? Ebbe annyira nem akarok belemenni, hiszen amikor a gyerekek oda jártak én nagyon meg voltam elégedve az intézménnyel is és a tanárokkal is. Most változott. Már nem szimpatikus egyik sem. (lehet hogy tévedek, mert az új tanító néniket csak nem ismerem) A másik iskola, ahová most a kicsi jár egyházi. Korábban ide nem akartam gyereket járatni, mert emlékeztem az igazgatónő viselt dolgaira az elmúlt rendszerből (a köpönyegforgatás tipikus formája), de ő mostanra már nyugdíjba ment. Az elsős tanítónéniket mindenki a város szinte legjobb tanítóinak tartja. Eddig egyetértek velük.

Zsófinak az első hetek nem voltak könnyűek. Nehezen értette meg, hogy itt már nincs olyan nagy szabadság mint az óvodában, nem lehet óra közben mászkálni, beszélgetni. Kapott is a második héten két szomorú nyomdát, az egyiket beszélgetésért, a másikat mert a tornazsákjával püfölte a fiúkat. Hát mit mondjak, kicsit korainak tartottam, mert hogy még nem értették meg a gyerekek a szabályokat, másrészt pedig ha belegondolok harminc gyerek mellett nem lehet hagyni, hogy mindenki azt csinálja amit akar.
Az első házi írás is sírásba fulladt, mert színezni kellett, és a kisasszonynak nem fűlött hozzá a foga, közölte, hogy ő utál színezni, és nem fogja megcsinálni, festeni szeret (ez igaz is, az óvodában sem szeretett színezni). Aztán megcsinálta, sőt most hogy már nem kötelező, otthon is gyakran előszedi a színes ceruzáit. Amióta elkezdtek tanulni, nincs vele semmi baj, érdeklik a számok, a betűk, szerintem, mint valami rejtvényt, úgy fogja fel. Nem tanítok neki semmit előre, sőt az igazat megvallva gyakorolni is általában csak hétvégén szoktunk, mert a napköziben megírják a leckét, és átismételik az anyagot, és este hat után már nem fogom kínozni a tanulással, ha egyébként nincs vele gondja.
Az első fogadó óra is megvolt. (nem vagyok egy fogadóórára járogató anyuka, de az elsőre azért elmegyek) A tanító néni megdicsérte Zsófit, mert okos, és érdeklődő gyerek, egyedül a száját kellene néha csukva tartania amikor kell. De szerinte szeptember óta sokat változott, már nem olyan szertelen. Azt csak én teszem hozzá, ha a gyorsasága is fejlődne, akkor tényleg nem lenne semmi gond. Nem a tanulásban lassú, hanem például az öltözésben. Ha valamit mondunk neki, akkor csak sokadjára foglalkozik vele, mert közben teljesen más foglalkoztatja.
Az egyetlen ami kiverte a biztosítékot nálam, a tegnapi-tegnapelőtti egészségnap volt. Hétfőre az volt a házi feladat, hogy a gyerek rajzoljon egy olyan rajzot, amin azt ábrázolja, hogy mit tesz hétvégén az egészsége megőrzése végett, vagy készítsen gyümölcs-zöldség szobrot. Mi az előbbit választottuk, mert most pont szombaton volt lovagolni, és azt rajzolta meg. Természetesen az ő kis elsős szintjén. Reggel szembesültem azzal, hogy az anyukák büszkén tolattak be a gyümölcs szobraikkal, amikben a gyerekek keze nyomát csak nagyítóval lehetne látni. Elkeseredtem, mert rögtön sajnálni kezdtem a gyerekemet, hogy az ő anyjának ez eszébe sem jutott, de ha jutott volna, akkor sem lenne előbbre, mert ez a fajta kreativitás mérföldekre van tőlem. Aztán a Zsófi közölte velem, hogy ez a rajz tök jó, és gyönyörű, és úgy vettem észre, hogy a tanító néni is tisztában van a helyzettel, és ő is és én is tudjuk, hogy a házi feladatot nem az anyukáknak adják fel.
Ma reggel nyílt nap volt, az első két órára lehetett bemenni, választani kellett, mert kevés volt a hely. Mi a matekot választottuk, Zsófi kérte, mert hogy ott ő ügyesebb. Tényleg az volt, szépen jelentkezett, és hibátlanul megoldotta a feladatokat. Azt meg tudtam állapítani, hogy "erős" osztályuk lesz, mert szinte minden gyerek értelmes,okos, nyitott, de éppen ezért sokat kérdező, jelentkező (ha jelentkezik már mondja is a megoldásokat, amiről még a Zsófi is a leszokás állapotában van), eleven is,
Mindent egybe vetve, eddig még nem bántam meg hogy iskolát váltottunk, és szerencsére a lányom is jól veszi az első akadályokat.

Amikor még őszintén tudunk lelkesedni

A hét végén a városban motoros találkozó, felvonulás és bemutatók voltak. Személy szerint engem nem nagyon érdekelt, de gondoltam a gyerekeknek biztosan élmény lesz. Elindultam a három gyerekkel motorokat és motorosokat nézni. A két nagy hamar lerázott, mondva hogy várják őket a barátaik, de Zsófi velem maradt. 

Nem bántam meg, hogy elmentünk, de nem is annyira a motoros felvonulás miatt (persze az is nagyon szuper volt), hanem azért mert a 7 éves lányomat úgy hallottam szurkolni, lelkesedni, ahogy csak egy gyerek tud. Teljes szívével, a maga komolyságával, de a felnőttek számára bizony szokatlan hevességgel.

A motoros kaszkadőr bemutatója alatt a legszolidabb megjegyzései ezek voltak:

- Nem igaz mit csinál! Ez az Mókus (ő a főszereplő)! Ez megbolondult! Anya, az Isten megáldotta ezt az embert, hogy még nem esett le!

Mellette folyamatosan tapsolt, és sikongatott. Először kicsit furcsán éreztem magam, és óvatosan körül néztem, hogy ki hallja, de aztán rájöttem, hogy a sok "kőarc" között a gyerekem a legőszintébb.

Egy apró szilánk a mai napról

Túl vagyunk a heti aktuális hisztin. (bár még a vasárnap hátra van)
Pedig ez a hét egészen csendesen telt el.
A kis csaj mentségére legyen mondva, valószínűleg a legfőbb ok az volt, hogy már nagyon fáradt lehetett, ugyanis kitört az óvodában is a szünet és a délutáni alvások egyszerűen kivitelezhetetlenek. Arra már régen rájöttünk, hogy mivel később kel fel mint óvodába járáskor, és ha délután alszik, akkor reménytelen este normális időben lefektetni. Ezért megalkuvásként, ebéd után nincs alvás, viszont este egy viszonylag rövid kört kell futni az álomba merülés körül.
Szóval a fürdetés előtt tört ki a balhé. Már az gyanús volt, hogy előtte a tesókkal valami nagy összetűzés lehetett, mert elég hangossá sikerült a játszás. Amikor sikerült Zsófit végre rábeszélni, hogy jöjjön fürödni, vidáman elkezdett futkározni félig lehúzott nadrággal. Mi közöltük vele, hogy ebből baj lesz, és akkorát fog esni, mint egy nagykabát, és csak a jobbik eset lesz, ha nem töri be a fejét. Ő ezeket az intelmeket egyáltalán nem értékelte, el kezdett dühöngeni, hogy ő tud magára vigyázni, és különben is miért van az hogy mindig a szülők parancsolnak. Sőt még azt is mondta, hogy megy a Mamához aludni.
Még a fürdőkádban is folytatta. Próbáltuk először vidáman felfogni a kitörését, de erre közölte velünk, hogy ez egyáltalán nem vicces. Majd azt is hogy ő már nem akar tovább gyerek lenni, hanem felnőtt, mert tud magára vigyázni, és ne mondják meg neki hogy mit csináljon. Különben is Hercegnő lesz, és szolgái lesznek, akiknek majd ő adja ki az utasításokat.
Nos erre mit mondjon a szülő, próbáltuk elmagyarázni, hogy nem azért parancsolgatunk, mert őt korlátozni akarjuk, hanem, mert vigyázni akarunk rá, és nem szeretnénk ha valami baja esne. Hercegnő már most is, a mi hercegnőnk, de erre azt felelte, hogy ez a ház nem palota.
Ekkor Apuka végső mentőövként bedobta, hogy szorítson azért hogy legyen egy lottó ötösünk és akkor építünk palotát. Ez végül is viszonylag megnyugtatta, de azért kérdéses volt, hogy nem fáradunk-e el az építkezésben, de mondtuk, hogy akkor mi csak irányítani fogunk.
Ezek után már hamar elnyomta az álom, előtte már volt "szeretlek Anya".
Halkan kérdezem, ha most ötévesen ilyeneket mond, mi lesz ha majd kamaszodik?