Tulajdonképpen kis gyermek korom óta szívesen megnézek bármilyen előadást, csak mehessek. Általános iskolában az alsó tagozatot még a faluban jártuk (addig volt iskola) és minden farsangkor a gyerekek játszottak el egy mesejátékot. A kultúrban volt igazi színpad, igazi nézőtér, sőt a játszandó darabok sem voltak sablonosak vagy egyszerűek. Szerettem játszani, rettenetesen bele tudtam élni magamat bárkinek a szerepébe. Később előadni már nem akartam, de a látvány lekötött, és legalább gondolatban együtt élhettem a szereplőkkel. A főiskolán, egyetemen soha el nem mulasztottam, hogy a legjobb darabokat megnézzük. Emlékszem, amikor Pestre jártunk (előre nem tudtuk a műsort), ha lehetett szereztünk jegyet valamelyik színházba. Volt olyan hogy egy csíkos farmernadrágban ültem a lépcsőn, és néztem a Nyomorultakat, persze olyan messziről, hogy gyakorlatilag nem láttam a fele előadást.
Később amikor már dolgoztam, Szombathelyen a sportcsarnokban voltak meghívott előadások, bérletem is volt egy időben. Ez azonban több ok miatt sem volt jó. Egyrészt, ugye nem színház, hanem sportcsarnok volt, legtöbbször olyan helyen ültem, ahol az előttem lévőtől csak a színpad csücskét láthattam. Másrészt jöttek a gyerekek, és állandóan problémát okozott, hogy ki vigyázzon rájuk, mert általában mikor máskor volt az előadás? Akkor amikor a férjem délutános vagy éjszakás volt.
Most azonban épült új színház Szombathelyen, tökéletes az épület, nagyszerűek a színészek, és a gyerekeim is megnőttek akkorára, hogy már a nagyok tudnak vigyázni a kicsire addig amíg haza nem érünk. Ezért elhatároztuk, hogy veszünk bérletet már az ősszel a férjem és én. Nem bántuk meg, szenzációsan jók az előadások, minden percét élveztük.
Háromról hoztam tájékoztató füzetet.
Erre az előadásra ketten mentünk a Zsófival a téli szünetben. Mindkettőnknek nagy élmény volt. A gyerekek is részesei lehettek az előadásnak, mert a kezdés előtt az a gyerek amelyik szeretett volna szerepelni, jelentkezhetett, kapott egy kis jelmezt, arcfestés és máris tanulhatta a rövid dalocskát, amit a színésszel együtt énekelhetett. Zsófi az oroszlán szerepét választotta. Sajnálom, hogy nem fényképeztem le, mert aranyos és ügyes volt. A kis dalt azóta is dúdolgatja. A történetet is megjegyezte, értette, és élvezte.
A tizenkét dühös embert láttam filmen is még valamikor nagyon régen, emlékszem akkor is tetszett, de ez még hatásosabb volt így színházban. Maga az előadás egy kisebb teremben volt, ahol a székek között, középen játszották a történetet, így mindenki szinte test közelből érezhette a feszültséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése