Júniusi hétvége

Ez egy hektikus hétvége volt a javából. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Csütörtök este még semmi baj nem volt, péntek hajnalban viszont már Zsófit erős hasmenés gyötörte. Szegény lány két napig diétázott, szombaton este már közölte, hogy ő olyan éhes, hogy szinte szédül bele. De hála istennek túl van a nehezén, tegnap viszont az apja kezdte ugyanezt, úgyhogy jó kis vírus fertőzés néz ki. Lehet az egész családon végig megy?
Még szerdán elhatároztuk, hogy nem halasztjuk tovább az első szoba felújítását, mert nem állapot, a kicsi lány 8 évesen még a mi szobánkban alszik.  Különben is, időszerű, hogy legyen önálló élettere.
Szombat reggel elindultunk, hogy beszerezzük az átalakításhoz való anyagot, mert Apuka ügyes ember révén ezt is meg tudná oldani. Közben egy bútorboltban kötöttünk ki, mert végkiárusítás volt, gondoltuk körül nézünk csak a kíváncsiság miatt. Ebből az lett, hogy rendeltünk két gardrób szekrényt, utána vettünk festéket is, mert az ugye nem járja, hogy előtte nem lesz kifestve. Lóg a "....." a gatyából, de azért költünk mindenféle ház átalakításra.
Az utolsó verzió az, hogy mi költözünk le abba a szobába, és a gyerekeké lesz a tetőtér teljes egészében.
Következett a szombat délután, amikor 15 db fürjet vágtunk le. Ugyanis még a tavasz elején a férjem nosztalgiázott és elkezdte, hogy mi lenne ha ismét tartanánk fürjeket. A gondolatokat tettek követték, és rendeltünk 70 db tenyésztojást, amelyek szerencsére nagyon jó arányban keltek ki. 15 db felesleges kakast azonban ki kellett vágni, és mivel elérték azt a kort amikor már lehet, és érdemes,így hát neki kellett állni. Szerencsére a mamák is segítettek. Utána, ha már együtt vagyunk, jött az ötlet, hogy süssünk szalonnát, mert az idén még egyszer sem sikerült kiülni a teraszra, úgy hogy tudjunk egy kicsit lazítani, beszélgetni. Ebből az lett, hogy amíg mi a férjemmel csináltuk a fürj pucolás utómunkálatait, a mamák és a gyerekek elkészítették a nyársakat. Jól befüstölődtünk, jót ettünk, ittunk.
Vasárnap jött a fekete leves. A kukoricánkban térdig ért a gaz, azon a földön, amit örököltem, ami ahhoz kicsi, hogy géppel lehessen művelni, ahhoz viszont nagy hogy kézzel bírni lehessen vele. Mit volt mit tenni ketten felkerekedtünk és elindultunk földművest játszani. Már az első sor kapálása  közben a cservenka (mindenki tudja ez milyen szerszám?) eltörött. Jött a kapálógép, ami ugye a sorok között is hagy el jócskán, és a sorokban sem tudja kapálni. Ráadásul olyan mintha valaki szándékosan parlagfüvet vetett volna el ebbe a földbe, szinte más gyom nincs is.
Ráadásul én megkaptam a szélső sort, hogy kapával pucoljam ki, mert ott ugye nem tud elmenni a kapálógép. A mellettünk lévő kb. 2-3 méter széles sáv tulajdonosa szerintem az idén még nem is látta a földjét, el lehet képzelni milyen állapotban van. Így a mi amúgy is gazos földünk széle megspékelve a szomszédból átnyúló gaztengerrel. Az eredmény az lett, hogy szerintem ez a projekt még a héten kitart, közben egész este borogattam a csuklómat, "enyhén" megerőltettem, kaptam egy csöpp napszúrást is, a homlokomat is borogattam.
De a szívás nem fejeződött be. Három tyúkom földobta a talpát a három nap alatt, és fogalmunk sincs hogy mi volt a bajuk. Ha így folytatódik nem lesz még tojásunk sem.
Ja, közben ültettem kotlóst, annak ellenére, hogy tavaly megfogadtam, hogy soha többet. De hát most úgy éreztem, hogy ez most biztosan sikeresebb lesz mint az előző próbálkozás. Egészen addig amíg a konkrét bonyodalmak nem jöttek. Először is nem volt hajlandó azon a helyen ráülni a tojásokra ahol én akartam, kizárólag csak a tojófészekben, amit megszokott. Ennek az volt az ára, hogy a többi tyúkot zavarta a tojásban. Amikor az első tyúk megdöglött meg is vádoltak, hogy azért történt, mert szegény nem tudott eltojni. Persze, én védtem a mundér becsületét és közöltem, hogy ha egy tyúk tojni akar akkor, még az udvar közepére is hajlandó, ha máshova nem hagyják is. (valójában nem tudom hogy igazam van-e) Minden esetre a korábbi napi 15-17 tojás helyett van 5 db. A kotlóssal minden este harcolok, amikor leveszem enni, illetve amikor vissza akarom tenni, három tojást már össze is tört. Ha megint nem sikerül az a "kotlóssal keltetek" projekt, akkor sajnos el kell viselnem az "én megmondtam" kezdetű mondatokat is.
Közben pedig lassan vége az iskolának. Zsófi lányomat több napközis táborba is beírattam a nyáron. Szegény alig lesz itthon pár hetet, de hát kivel lenne, mit csinálna. Ha a nagyokkal van, akkor egész nap csak tévézne. A két nagy ráadásul dolgozni is fog pár napot, nem is tudnának rá vigyázni sokat. Amikor itthon lesz,  akkor talán tudok szabadságra menni.
Az idén a családi nyaralás talán ha három-négy nap lesz, ráadásul nem teljes családdal mert valakinek itthon is kell maradni az állatok miatt.

Végül mutatok egy képet, volt egy giga fürj tojásunk, aminek két sárgája volt. Mellette a normál méretűek.

Úton az érettség felé

Nagylányom lassan "érett" lesz. A család pedig izgalom érett lett az érettségi miatt.

Tyúkudvar

Annyira egyet értek veled és a többi hozzászólóval is, de nem tudok kommentelni,  lehet hogy én nem értek hozzá.

Szóval, már azt korábban is írtam, hogy a háztáji gazdálkodás nem abból áll, hogy kihelyezünk x db állatot, és abból élj meg önállóan. Ahhoz kell tapasztalat, de legalább fogékonyság ahhoz, hogy ezt elérjük. Azonkívül, akinek az "infrastruktúra" (víz, föld), és az akarat hiányzik, annak hiába adnak bármit, nem tudja tovább vinni.

Március 15.

A ráhangolódás nem volt nehéz. 13-án Zsófit és még pár ilyen kis törpét (1-2 osztályosokat) vittek Győrbe, nem tudom milyen versenyre, de a 20 csapatból aranyérmet szereztek szivacskézilabdában. Amikor hazaérkezett gyakorlatilag attól három napig nem vette le az aranyérmet a nyakából, pedig előtte nagyon félt, és borzasztóan "bénának" érezte magát. Mi ott tartottunk, hogy meg kell nyugtatni a gyereket, és mindegyikünk őszinte bevallást tett, hogy ha a mi génjeit örökli, akkor bizony nem is lesz a gyerekből semmilyen labda fenomén. (sőt). Hála Istennek ez most egy kis önbizalmat azért adott neki.

Aznap este itthon a Pápa választást néztük, és meg mondom őszintén, igaz, hogy titkon reménykedtünk, hogy magyar lesz a következő pápa, de ennek a döntésnek is nagyon örültünk. Az új Pápa szimpatikusnak látszik, és remélem sok ideje lesz megvalósítania mindazt amire felkészült.

A fekete leves utána jött. Két hóvihar is volt az idén télen itt a környéken. Volt, hogy lezárták a várost, de időben leterelték az utakról a kamionokat, időben lezárták a városokat. Nekünk ez is okozott fejfájást, de mégis megtudtuk oldani, mindenki hazajutott, még akkor is ha kilométereket kellett gyalogolni a hófúvásban egyik-másikunknak, de ez ami most történt az minden eddigit felül múlt.

Csütörtökön mindenki elindult, ahogy tudott a szokásos módon. Ilyenkor a férjem - aki egy egyszerű beszerző egy öt csillagos szállodánál - akár fúj, akár nem el kell indulnia Budapestre. Amikor elindult semmi nem mutatta, hogy mi fog történni. A szél fújt, a hó szállingózott. Pesten esett az eső. Amikor elindult du.4- órakor, semmi nem mutatta, semmi nem mondta, hogy nem fog tudni haza jutni. Óvatosságból nem ment a Bakony felé, mert az mindig gázos, de gondolta az autópálya a biztos pont, azt biztos hogy takarítják, akármilyen időjárás van is az országban. Hat órakor telefonált, hogy dugóba kerültek Tatabánya után (megjegyzem, hogy én már előtte könyörögtem, hogy keressen inkább szállást Tatabányán vagy még előbb, de mindig azzal poénkodik, hogy az én jogosítványomban egy hópihe is be van jelölve, hogy akkor már nem tudok vezetni, ha le esik az első hópehely), ekkor még senki nem sejtette, hogy innét se tőled, se hozzád.
Amikor 11 órakor telefonált, hogy még mindig ugyanott állnak, mint hatkor, akkor engem fogott el a pánik. Szerencse a szerencsétlenség mellett, hogy nem benzines autóban ült, ahonnét pár óra alatt kifogyott volna a benzin, hanem dízelesben, és egész éjjel tudott fűteni. Én ezt nem tudtam, és kétségbeesetten próbáltam telefonálni, hívtam a főnökét, akivel nem tudtam beszélni, sőt úgy tűnt, hogy fel sem fogja senki, hogy mi történik. Azóta már tudom hogy miért reagáltak olyan közömbösen, és nem az ő hibájuk. Gyakorlatilag senki, - legalábbis akit én országosan el tudtam érni. nem foglalkozott azzal, hogy mi történik az autópályán, ott, ahol kamerák vannak felszerelve, és más lehetőségek is vannak arra hogy tudják, hogy mi történik -
Amikor még éjfélkor beszéltünk egymással, én azzal voltam elfoglalva, hogy a legközelebbi városban álljon, le és keressen szállást. Azt álmomban sem gondoltam, hogy másnap délelőttig, amikor már az internetet és a médiát is - végre - elöntötte a pánikba került emberek üzenetei addig nem lesz semmi intézkedés. Reggel ahogy beszéltünk, kérdeztem, hogy mi történt éjszaka, mondta, hogy ők fűteni tudtak, de ennivalójuk gyakorlatilag minimális, vizük van, pisilni az autó mellett tudtak, úgy hogy nagy baj nincs,én mint kívülálló nem értettem semmit. Akkor kezdtek a híradásokban foglalkozni az autópályákon rekedtekkel. Azon nyomban megindult a civil segítés - ebből csillagos ötösre vizsgázott a sokszor lefikázott magába forduló magyar emberek sokasága -, de a párom szerint addig semmiféle segítséget, egyáltalán valamiféle információt nem kaptak. Annyit tudtak meg, hogy a Közútkezelőtől átvette az irányítást a Katasztrófafédelem, és majd jön a segítség. Jött is a melegedő busz. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy ugye van a vészhelyzet a Győr felé menő sávban. A másik sáv eddig lezárva, oda érkezik a busz, ahol a sofőr nagykabátban, sapkában. A bajba jutott autósok között bozótos, szalagkorlát, bozótos, szalagkorlát, és ha átjutottál, közben megindították a visszafordított autósokat, akik akár 100-al száguldanak el. Miután 400 akadályon átjutottál, az életedet kockáztatva a száguldó autók között átmentél a pálya másik oldalára, felszállhatsz egy hideg buszra, ahol semmi élelem, semmi ivóvíz.
Én aláírom, hogy a Belügyminiszter szerint sok állampolgár valószínűleg nem volt felkészülve erre a helyzetre, de azért az vesse rájuk az első követ akit azt gondolta volna, hogy a legnagyobb vészhelyzet egy országos autópályán, március 15-én, Magyarországon, a 21-században következik be.
Ha mindenkinek olyan okosnak kellett volna lennie, hogy előre következtessen egy időjárási jelentésből - más ugye nem nagyon volt -, akkor megkérdezem, hogy miért kellett még csütörtök reggel - sőt még délben is - a kamionokat felengedni a pályákra, vagy egyáltalán be engedni az országba. Ugyanis semmi nem történt volna, ha a személyautók tudnak folyamatosan haladni, és a kamionok nem a belső sávban utaznak. Úgy gondoltam eddig, hogy az autópályán felszerelt kamerák ezt is látják, nem csak a matrica nélkül utazókat.
Szóval, azt hiszem nem csak az átlagember nem gondolkodott előre - aki ugyebár nem mindig gondol arra, hogy ez ma még megtörténhet, és ráadásul nem kap semmi információt az utakról időben - de azok sem akiknek a feladatuk lett volna.
Visszatérve a saját történetünkre. Péntek délelőtt amikor beszéltünk, akkor még semmi nem történt. Reggel kilenc órakörül húzott el egy rendőrautó, később láttak csoportba verődve rendőröket, akik semmiféle tájékoztatást nem adtak. Volt szolgálaton kívüli rendőr is a veszteglő autósok között akik elmondták, hogy próbálnak segíteni, de információjuk nekik sincsenek.
Ezután jöttek a melegedő buszok, és az SMS a Belügyminisztériumtól. Az elsőt az itthon lévő nagylányom kapta, később a nagymama, aki ijedten hívott fel, hogy most mivan, miért írt őneki a Belügyminisztérium. Gyakorlatilag a családban csak az nem kapta meg aki valóban ott vesztegelt az autópályán.
Péntek délután amikor már átvágták a szalagkorlátot, elindultak először előre, mert az volt a cél, hogy Ausztrián keresztül el lehetne jutni, mert Bécs környéke, és később Bucsu, és Szombathely járható. Csak éppen pár kilométer után rá kellett döbbenniük, hogy nincs tovább. Vissza kell fordulni. Hogy miért nem tették meg korábban. Ugyanis azt a tájékoztatást kapták, hogy visszafordítják őket Pest felé, de csak Tatabányáig, ahol melegedhetnek, de a Védelmi Bizottság március 18-ig lezárta a várost. Ez vasárnap, ha addig hétágra kisüt a nap akkor is?
De ekkor már vissza lehetett jutni Budapestre is. Ott éjszakázott a férjem is és ismerősünk is, és megjegyzem, hogy egyik se felelőtlenül, nyaralás, vagy szórakozás céljából indult el, hanem egyik a munkája miatt, a másik egy szomorú családi esemény miatt.
Szombaton reggel a Bakonyon keresztül jutottak haza, - ami tudvalevőleg a legnehezebbem járható utak egyike, ha extrém időjárási viszonyok vannak - , mert az M1-es - az autópálya - még mindig nem járható.
Ja és közben volt egy március 15-e. A fiam, aki gyakorlatilag a külvilágot a számítógépen keresztül érzékeli, tegnap este jött, hogy most ez igaz, hogy március 15-én az osztrákok segítenek a bajbajuttokon, küldenek hókotrót, nyújtanak nemcsak élelmiszerben segítséget, de próbálják megnyugtatni azokat is akik még mindig vesztegelnek. Nem tudom, hogy ez mihez vezet.
Én egyszerű embernek tartom magam, de kérdem, hogy aki nem az, hanem meg bízták ennek az országnak az ilyen helyzetekben történő helytállására, az nem ugyanazt a valóságot tapasztalja?

Nehéz év vége, és még nehezebb év kezdet

Hosszú idő eltelt amióta nem írtam ide. Karácsonykor nem igazán volt időm, szinte minden szombaton volt egy disznóölés a családban, csak a rohanás volt. Januárban próbáltuk összeszedni magunkat, törtük a fejünket a nagylány továbbtanulásán, aki felvételi kellős közepén elvonult sítáborba, gyakorlatilag én küldtem be a felvételijét.

Február 17-én pedig pótolhatatlan veszteség ért bennünket. Apósom 79. évesen elhunyt. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra ment el. Soha nem volt beteges, bárkivel fel vehette volna a versenyt a munkában, fizikailag a koránál fiatalabb volt. A szíve sem volt beteg, de most mégis feladta. Nagyon nehéz lesz nélküle, nemcsak a gyerekeinek, családjuknak, hanem különösen a feleségének. 52 évet éltek együtt.

Amikor két éve apukám meghalt, utána sem tudtam igazán írni sokáig, de most megpróbálom előbb összeszedni magamat. 

A gyerekek is nehezen viselték, a nagyok először csak meredtek maguk elé. Viki a temetés előtti napon írt kis-érettségit, Ő akkor sírta el magát, mert a novella amit elemezni kellett nekik, hasonló témájú volt. Matyi nem tudott sírni, Ő befelé gyászolt, de látszott rajta, hogy összetört. A kicsi viszont zokogott, és az első szava az volt, hogy őneki már egy papája sincs. A férjem az első sokk után próbálta lefoglalni magát az sok elintézendő dologgal, a testvérével együtt próbálnak minél jobban segíteni a mamának. Sajnos azonban a nővére távol lakik, így a ház, a kert ís főleg az Ő gondja lesz. Most már a sajátunk mellett az én anyukámé, és az anyósom kertje is ránk vár. Ugyhogy nincsenek illúzióim, hogy milyen állapotok lesznek az idén nyáron.

Bocsánat, hogy ennyit panaszkodok, de úgy érzem, nem tudtam volna addig bármilyen más témában írni, amíg ezt nem tudom kiadni magamból.

 
2011-ben az 50. házassági évfordulójukon

Édesapám 

Iskola 2.

Tegnap megint volt szomorú nyomda. Nem értem ezt a gyereket, okos, értelmes, de néha megvadul, és akkor hiába beszél neki akárki, egyszerűen nem érdekli, csinálja tovább a hülyeségeit.
A napközis tanító néni ki van akadva, mert hiába szól, nem hallgat rá, ha szomorú nyomdát kap, akkor pedig úgy viselkedik, mint aki még büszke is rá.
Kapott otthon nagy fej mosást, próbáltuk meggyőzni, hogy nem a legrosszabb fiúkhoz kell hasonlítani, és nem muszáj azzal kitűnni, hogy a lányok közül ő a legrosszabb. De hát nem tudom ez meddig hat.
Igazából nem rossz ő, de olyan mint a kiscsikó amikor végre kiszabadul az istállóból, és nem is akar visszamenni. Nehezen tűri a kötelékeket, azt amikor megmondják neki, hogy mit is kell tenni. Kisebb korában számtalanszor közölte velünk, hogy nem akar gyerek lenni, mert mindig a szülők mondják meg, hogy mit lehet csinálni. Az iskolában most már eltűri, hogy órákon nem rosszalkodik, de az udvaron, az ebédlőben és a napköziben már nem. Nem főben járó bűnök, (pl volt egy sapkával integetés az ebédlőben), csak éppen ott tartunk, hogy már jobban észreveszik az ő hibáit mint a többiekét.