Konyhai képek

Amikor segítségem is van főzés közben gyorsabban (vagy nem?) megy a munka.

Színház 3x

Az utóbbi két hónapban háromszor voltam színházban, aminek felettéb örvendek.
Tulajdonképpen kis gyermek korom óta szívesen megnézek bármilyen előadást, csak mehessek. Általános iskolában az alsó tagozatot még a faluban jártuk (addig volt iskola) és minden farsangkor a gyerekek játszottak el egy mesejátékot. A kultúrban volt igazi színpad, igazi nézőtér, sőt a játszandó darabok sem voltak sablonosak vagy egyszerűek. Szerettem játszani, rettenetesen bele tudtam élni magamat bárkinek a szerepébe. Később előadni már nem akartam, de a látvány lekötött, és legalább gondolatban együtt élhettem a szereplőkkel. A főiskolán, egyetemen soha el nem mulasztottam, hogy a legjobb darabokat megnézzük. Emlékszem, amikor Pestre jártunk (előre nem tudtuk a műsort), ha lehetett szereztünk jegyet valamelyik színházba. Volt olyan hogy egy csíkos farmernadrágban ültem a lépcsőn, és néztem a Nyomorultakat, persze olyan messziről, hogy gyakorlatilag nem láttam a fele előadást.
Később amikor már dolgoztam, Szombathelyen a sportcsarnokban voltak meghívott előadások, bérletem is volt egy időben. Ez azonban több ok miatt sem volt jó. Egyrészt, ugye nem színház, hanem sportcsarnok volt, legtöbbször olyan helyen ültem, ahol az előttem lévőtől csak a színpad csücskét láthattam. Másrészt jöttek a gyerekek, és állandóan problémát okozott, hogy ki vigyázzon rájuk, mert általában mikor máskor volt az előadás? Akkor amikor a férjem délutános vagy éjszakás volt.
Most azonban épült új színház Szombathelyen, tökéletes az épület, nagyszerűek a színészek, és a gyerekeim is megnőttek akkorára, hogy már a nagyok tudnak vigyázni a kicsire addig amíg haza nem érünk. Ezért elhatároztuk, hogy veszünk bérletet már az ősszel a férjem és én. Nem bántuk meg, szenzációsan jók az előadások, minden percét élveztük.
Háromról hoztam tájékoztató füzetet.
Erre az előadásra ketten mentünk a Zsófival a téli szünetben. Mindkettőnknek nagy élmény volt. A gyerekek is részesei lehettek az előadásnak, mert a kezdés előtt az a gyerek amelyik szeretett volna szerepelni, jelentkezhetett, kapott egy kis jelmezt, arcfestés és máris tanulhatta a rövid dalocskát, amit a színésszel együtt énekelhetett. Zsófi az oroszlán szerepét választotta. Sajnálom, hogy nem fényképeztem le, mert aranyos és ügyes volt. A kis dalt azóta is dúdolgatja. A történetet is megjegyezte, értette, és élvezte.






A tizenkét dühös embert láttam filmen is még valamikor nagyon régen, emlékszem akkor is tetszett, de ez még hatásosabb volt így színházban. Maga az előadás egy kisebb teremben volt, ahol a székek között, középen játszották a történetet, így mindenki szinte test közelből érezhette a feszültséget.

Menjünk korizni!

Mivel itt a tél jég és hó nélkül, karácsonykor elhatároztam, hogy rábeszélem a családot egy kis korcsolyázásra. A legkisebb azonnal lelkesen helyeselt, és azóta naponta rágta a fülemet, hogy mikor is megyünk már korcsolyázni. Persze a korcsolyáról fogalma sem volt, mert még életében korcsolyát sem látott, nemhogy lett volna a lábán. A nagyok ekkor még csendes beletörődéssel vették tudomásul, az apjuk hümmögött az orra alatt, hiszen anyának időnként vannak meredek ötletei.
A közelünkben Szombathelyen van műjégpálya, ahol Matyi kivételével még egyikünk sem járt. Ő is ebben a tanévben volt kinn először, amikor az iskolából testnevelés órán kivitték őket. Viki pár évvel ezelőtt (amikor még volt tél) a helyi Csónakázó-tón tanulgatott párszor. Tetszett neki, ezért karácsonyra kapott egy korcsolyát, ami az azóta eltelt két év alatt egyszer sem volt a lábán. Apa és én fel sem tételeztük, hogy rá merészkedünk a jégre. De se baj induljunk el.
Vasárnap kell vissza mennie Matyinak a kollégiumba, így azt gondoltuk, hogy elvisszük autóval (legalább nem kell vonatoznia), és előtte beugrunk a jégpályára.
Már az indulás sem volt zökkenőmentes, először jöttek a -Mikor indulunk? - Majd ha elkészülünk - eszmecserék, utána a - Nincs is annyira kedvem, ha sokan lesznek én nem égetem magam - mal folytatódott. Erre - Ha a Zsófit már felcsigáztuk, nem tehetjük meg vele, hogy itthon maradunk. - De inkább a jövő héten.
Erre aztán besokalltam, és közöltem, hogy nincs jövő hét.
Persze kiderült, hogy előtte be kell ugranunk bevásárolni, mert a kollégiumban a fiúk éhesebbek, mint máskor, hiába van napi háromszori étkezés.
A jégpályára fél hétkor értünk, (fél nyolcig volt nyitva), és némi értetlenkedés után már lehetett is korizni. Ez abból állt, hogy Anya és Apa kívülről figyelte a csemetéket. A nagyok közre fogták a Zsófit és próbálták a korcsolyázás rejtelmeibe beavatni. Ez nem ment éppen zökkenőmentesen. Később azonban már, továbbra is hol a szegélybe, hol a tesókba kapaszkodva, de nem volt olyan merev a tartása, mint az elején. A nagyok viszont ahhoz képest, hogy nem sok gyakorlatuk van, egész ügyesek voltak. Végül is mindenki élvezte, a Kicsi megjegyzése az volt, -Azt hittem korizni sokkal könnyebb, és ha lesz lottó ötösünk akkor ne csak lovat vegyetek nekem, hanem jégpályát is.
Megjegyzés: nem hiszem, hogy ezt a rendszeres családi programok közé felvesszük. Mindig bosszant, hogy sokan irigylik a nagycsaládosoknak járó kedvezményeket, de azt nem veszik számításba, hogy ha közös programot akar a család, akkor minden belépő, minden költség többszörösére rúg. Ez is önmagában nem drága, de ha öten megyünk, akkor már meggondolandó.
Minden esetre szeretném, ha a gyerekeknek lenne lehetőségük minél többször eljutni ide, vagy máshova korcsolyázni.

Indul a hármas

Kicsit nehéz megtartani a kisasszonyt

Jó ez a korizás

Még egy kört megpróbálunk


Zsófi nélkül már gyorsabban haladunk